Ugrás a fő tartalomra

298. Ormányos

Van egy kis elefántom. A Királyi kertben szegődött mellém, s azóta velem van. Nem egész egy méter magas. Kezdetben aggódtam, mit kezdek majd vele, ha felnő, de úgy tűnik, nem nő nagyobbra. Ragaszkodó és játékos, de csak akkor, ha egyedül vagyunk, társaságban nem érzi jól magát, emberek és állatok között meg van illetődve, szorong és topogva áll egyik lábáról a másikra, ormányával pedig szaggatott, neurotikus mozdulatokat tesz. Túlérzékeny, és mindentől mérhetetlenül szenved; szabályos mestere a szenvedésnek – nem a szenvelgő és hipochonder szenvedésnek, nem nagyítja fel a kicsinységeket, de úgy tekint rájuk, mint a szerencsétlenség nagy óceánjának cseppjeire, melynek mélységei minden őt ért csapásban megnyilatkoznak.

Ha együtt ballagunk az utcán, az emberek gyakran nevetnek rajtunk és utánam kiáltanak, mondván, hogy egy ormányos kutya van az oldalamon. Nevetségesnek tartják, szegények, hogy valaki ormányos állatot tart, még ha kedves és bájos is, s mindezt csak azért, mert a szokás az, hogy az embernek kutyája van, nem pedig elefántja. Hogyha az volna a szokás, hogy az emberek elefántot tartanak, megszakadhatnának a nevetéstől, amikor egy farkaskutyát vinnék sétálni, s odakiáltanák neki, hogy hol vesztette el az ormányát. Az emberek gyakran bámulatosak és hihetetlen áldozatokra képesek, mégsem tudnak megértést tanúsítani az ormánnyal szemben. Miközben az ormány egy kitűnő és praktikus dolog. Szomorú vagyok mindettől, az elefánt pedig eltörölhetetlen vétekként éli meg ormányos létét.

Szívesen jár velem kirándulni, én megyek elöl térképpel a kezemben valamilyen erdei vagy mezei ösvényen, az elefánt meg ott dobog a hátam mögött, s mindkettőnkön ott a hátizsák. Útban a Karlštejn felé megálltunk egy vendéglőben. Mindkettőnknek pacallevest rendeltem. Elefántom leült a székre, és a maga megszokott módján hozzáfogott az evéshez, először a tányérból szippantott fel ormányába egy kevés levest, majd ezt az adagot a szájába spriccelte. A szürcsölést nem lehetett sehogyan sem palástolni, s a vendégek – helyi nyaralótulajdonosok voltak, tornaszerelésükből kidomborodó, rengő pocakkal – kinevették, megpróbálván még utánozni is az elefánt szürcsölését. Ő abbahagyta az evést, jóllehet nagyon éhes volt, és lógó ormányával szerencsétlenül gubbasztott a levese fölött. Újra megpillantottam a tekintetében az eltörölhetetlen vétek érzését és a bocsánatért való esdeklést. Azt ajánlottam neki, hogy ne figyeljen oda senkire, és egyék. Nem tehet róla, hogy hangosan eszik; ha a többi vendégnek is ormánya volna, ők sem volnának képesek hangos szürcsölés nélkül enni. Az elefánt azonban csak halkan, kedvetlenül üldögélt és szenvedett. Mit tehettem volna? Szolidaritásból én is abba akartam hagyni az evést, de tudatosítottam, hogy ha látná, miatta maradtam éhen, még rosszabbul érezné magát. Megettem hát a levesemet, és elmentünk, halkan sétáltunk, de már nem futkosott körülöttem olyan vidáman, s nem is böködött meg olykor tréfából, mint tette azelőtt. Amikor felbukkant a Karlštejn, amit annyira szeretett volna látni, észrevettem, hogy csak a kedvemért tetteti az örömöt. Szemében könnyek ültek.

Abban a pillanatban arra vágytam, hogy nekem is ormányom nőjön. Rápillantva a kis elefánt szerencsétlenségére, mérhetetlen igazságtalanságnak tűnt, hogy én ormány nélkül nyugodtan járok-kelek a világban. Érzékeltem azt is, hogy az ormány olyan távolságot teremt közöttünk, amelyet nem lehet áthidalni; mivel azonban az elefánt tényleg szeretett engem, olyan valamit éreztem közben, amit egy közmondás formájában fogalmaztam meg: „Az ormányos nem hisz annak, akinek nincs ormánya.” Kérésem azonban nem talált meghallgatásra.


Ajvaztól

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

310. Ernest Hemingway: A fehér elefánt formájú hegyek

Az Ebro völgyének túlsó oldalán hosszú, fehér hegyek emelkedtek. Ezen az oldalon nem volt se fa, se árnyék, a vasútállomás két sínpár közt, a napon sütkérezett. Szorosan az állomás tövében az épület vetett egy kis meleg árnyékot, a söntés nyitott ajtajában pedig bambuszból fûzött gyöngyfüggöny lógott, a legyek ellen. Az amerikai fiatalember és a lány, aki vele volt, kint ült az árnyékban egy asztalnál. Rekkenõ hõség volt, Barcelonából várták az expresszt, negyven perc múlva kell megérkeznie. Két percre áll meg ezen az állomáson, aztán megy tovább Madridba. - Mit igyunk? - kérdezte a lány. Levette a kalapját, és letette az asztalra. - Kutya meleg van - mondta a férfi. - Igyunk sört. - Dos cervezas - szólt be a férfi a függönyön. - Két nagy pohár? - kérdezte az asszony az ajtóból. - Igen. Két nagy pohár. Az asszony kihozott két pohár sört és két nemezlapot. Letette az asztalra a nemezlapokat és a söröket, s megnézte a férfit és a lányt. A lány a hegyeket nézte. Fehéren csillogta

1317. Elefánt ormány ... Elefánt szimbólum

Már mielőtt el kezdtem gyűjteni az elefántokat tudtam,hogy szerencsét hoznak. Mindig zavar volt bennem, hogy akkor most merre is kell, hogy álljon, merre nézzen az ormánya, ablak vagy fal felé... talán lehet ezért is raktam tele az egész lakást az évek alatt... Próbálkoztam mindennel...ablak felé, ajtó felé, fal mellé, jobbra, balra, szembe...egy a lényeg nem használt... Biztos csak egy a nyitja a dolognak, hinni kell benne, magunkban.... és ha valamiben hiszünk akkor azt vonzzuk, legyen az szerencse, szerelem, karrier vagy bármi más :) Attól függetlenül, hogy mit hiszek, vagy mit nem... egy kicsit most utána néztem pár dolognak... Tehát .... Az a hiedelem, hogy az elefánt szerencsét hoz, egy nagyon leegyszerűsített formája a Feng-Shui-nak, ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy hány darabot használunk, hová rakjuk, és az sem mindegy, hogy milyen formájút. Ha a szerencsét akarjuk behívni az otthonunkba akkor az elefántot, akkor azt a bejárati ajtónál kell elhelyezni, me

217. Rajzoljunk elefántot

Az igazat megvallva én még egyiket sem próbáltam, de azt hiszem ezt a hiányosságot hamarosan pótolni fogom ... Ígérem!!